| Márciusi de ja vu
2008-03-14 00:29:11, Péntek
Visszatérő utánérzetem van az Nemzeti Ünnep rohanvást közeledtén.
Történt egy régi március idusán, hogy a budapesti váci utcában lovas rendőrök kardlapoztak. Ez 1972-ben volt. A harmadik osztály vége felé jártunk a szakközépiskolában.
Volt egy köztiszteletnek és közszeretetnek örvendő osztálytársunk, aki régóta küzdött a rákkal. Előző év végén megoperálták, és egyenesen megmondták a szüleinek, hogy fiuknak hetei, esetleg hónapjai lehetnek még. Utolsó két hetében minden nap járt nála valaki közülünk, néha ketten is. Persze azon kívül, akit a legény nagyon kedvelt, egy párhuzamos osztályból való leányzón kívül. Ez a lány odaköltözött Ferihez. Annyi időre ment haza, míg mosakodott, átöltözött, evett, meg elszaladt a templomba.
Azelőtt is sülve-főve együtt voltak. Ritka gyönyörű, hótiszták voltak úgy ketten. Mariann segített a fiú szüleinek az ápolásban. Egy tábori ágyon húzta meg magát az átellenben sarokban éjszakára Feri szobájában.
Az utolsó héten minden órában váltottuk egymást Feri ágya mellett, és az éjszakások reggel beszámoltak az első létszámjelentésnél a tanárnak, hogy Feri még él.
Március 15-e következett. Iskolai ünnepségre kellett mennünk az udvarra, amikor belépett az osztályba Feri egyik barátja. Megállt az osztállyal szemben, középen, hangtalanul. Szálfa egyenesen, és úgy hordozta körbe tekintetét minden arcon. Soha nem fogom elfelejteni azt az egyszerre surrogó huszonhét széket, amikor felállt az osztály. Egy szó nem hangzott el. Mariann szíve meghallotta a szomszéd osztályból a közénk fészkelt csendet. Ő is felállt az ő osztályukban, és csak némán állt. Az ő osztályuk is felállt a helyéről. Sorra kinyíltak az osztályok ajtói, a folyosókon pedig végiglépdelt a halálos csend.
Az igazgató maga ment a szertárba a fekete zászlóért, meg a létráért, és kitűzte a magyar lobogó mellé az iskola homlokzatára.
Megkérte egyik társunkat, hogy siessen el a közeli rövidáru boltba fekete szalagért. Annyit vegyen, mindenkinek jusson belőle.
Akkoriban volt divatos az úgynevezett tükörorkán anyagból varrt dzseki, keskeny kötött passzéval. Ennek a srácnak kanári sárga volt a dzsekije zöld passzéval, mert imádta a brazil focit.
Elment a gyerek a Röltex egy buszmegállónyira lévő boltjába, és meg is vette a több méter fekete szalagot. Helyben ki is tűzte magának a dzseki ujjára, hiszen a galléron nem volt erre hely. Kanári sárga anyagon fekete szalag. Március 15!, 1972, Budapest! El is kapták a rendőrök egy hatalmas pofonnal. Bevitték a kerületi kapitányságra, ahol a hátát és a talpát feketére verték.
Mit tudtuk mi ott a város peremén, hogy mi zajlik a belvárosban? Ez a rendőröket nem érdekelte. Provokációnak ítélték a dolgot. Szerencsétlen srác hiába könyörgött, hogy ne bántsák, és azért van rajta fekete szalag, mert meghalt egy osztálytársunk.
Másnap az igazgatói irodában majdnem térden kért bocsánatot a sráctól a rendőrkapitány, akiről később kiderült vodkatársa volt az iskola igazgatójának. Nagy rang, sok vodka. Sok vodka, erős baráti kapcsolat. Így működött a nekikeseredett elvtársi meghasonlás.
Történt pedig a belvárosban, hogy a Petőfi szobor környékén és a környező utcákban dühöngött a rendőri önkény. Oszlatás, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Sűrített marxizmusról gyakorlati szabadfoglalkozás. Ki hány fiatalt tudott a betonra verni. Aki ilyet átélt, vagy csak túlélő elbeszéléséből ismerte is az egyébként nagy sötétvörös köddel körbevett eseményeket, annak 2006-ban ez nem volt ismeretlen.
Általános iskolából az egyik párhuzamos osztálybeli srácot úgy cibált le a Petőfi szobor talapzatáról a lovasrendőr, hogy a hajánál fogva vitte ki a tér sarkára. Ennek a srácnak az volt a bűne, hogy Petőfiről írott saját verssel szeretett volna tisztelegni a forradalmi ifjúság emléke előtt. Azóta sincs haj a feje tetején. Nem engedték érettségire, és a következő tanévben is csupán az édesapja hathatós közbenjárására engedték át a srácot, de egyetemről még jó ideig szó sem lehetett.
Másik haveromnak máig látszik a vágás nyoma a hátán, ahogy kabáttal együtt kaszabolta a lovas. Mert hát néha előfordult azért az is, hogy a kard lapját használta a jól képzett testület, nem csak a kard élét. Ezeknek a kék benderlogoknak még nem kellett akkor sisak, meg pajzs. Ne felejtsük el, eleget hallottak 56-ról, főleg otthon suttogva, két Szabad Európa Rádió-adás között magyarázatként.
Magam csak lelki sebet kaptam.
Karácsonyi szünetre készültünk nyolcadik osztályban. Fenyőillat, cetlihúzás a kalapból, titkolózás. Saját készítésűnek kellett lennie az ajándéknak. Elérkezett az akkoriban fenyőünnepnek aposztrofált ajándékozás. Irodalomtanárunk félrevont, és csendesen megkérdezte, hogy mivel már máskor is sikerrel mondtam verset iskolai ünnepségen, vállalnám-e március 15-re a Nemzeti dal elmondását. Akkora megtiszteltetésként fogadtam ezt a kérést, hogy nem a földön jártam utána.
Karácsonyra szüleimtől egy Latinovits könyvet kaptam többek között, a Verset mondok címmel. Karácsony után a Gellért-hegyen súlyos szánkóbalesetem volt. Behozták nekem a kórházba ezt a könyvet. Elindult a Nemzeti dal felépítése. Könyv könyvet követett, szinte gyorsolvasással. Történeti hátterének kellett lennie a soroknak. Azt akartam, hogy ne sablonok alapján hangozzék Petőfi egyik legismertebb verse.
Március 10-e volt, mire újra iskolába tudtam menni, akkor is csak bottal. Ünnepre készült minden iskola. Javában tartottak a próbák március idusára. Fenntartották nekem a Nemzeti dalt. Felbicegtem a színpadra, és elkezdődött a csoda. A vers végén a jelenlévők velem együtt harsogták a jól ismert refrént, az irodalom tanárnővel együtt. Bombasztikusnak hatott. Lebotorkáltam a világot jelentő deszkákról, és a tanárnő félrehívott. Dicséretre számítottam. Komolyan a szemembe nézett és amit akkor mondott, soha nem felejtettem el: ,,-Nézd, fiam, ezt a verset MA, ITT, ÍGY NEM LEHET ELMONDANI!". Patakokban csorogtak a könnyei.
Akkor szembesültem a lélekölés gépezetével. Az a tanárnő meg akart védeni valami megnevezhetetlentől, valami kimondhatatlan szörnyűségtől. Álltunk síri csendben egymással szemben, szem kapaszkodott a szembe - úgy simogatta az arcom, csak a szemével.
Most is üvölthetnékem támad ennek a felidézésétől. Harminc év olyan hallgatást kovácsoltak a szívem köré azok a könnyek, hogy nem voltam képes nagyobb nyilvánosság előtt megszólalni.
Ezzel a kesergő történettel nem magamat akartam előtérbe tolni, csupán a diktatúra igazi arcát szerettem volna néhány vonással vázlatként megörökíteni.
Egész generációk hordozzák a valódi sebeket a lelkükben. Gennyes fekélyek bújnak meg a divatos, vagy éppen rongyos gúnyák alatt.
Annak a generációnak még voltak emlékei arról, hogy voltak napok, amikor a reggeli hírek a Kossuth Rádióban akasztással kezdődtek. Ez mélyen ivódik a lelkekbe. Ugyan ki vehette akkoriban a bátorságot, hogy a rendszer ellen szóljon, tegyen. Nagyon-nagyon kevesen.
Álmaimban még visszatér most is, noha egyre ritkábban Lajos fekete hurkás hátának látványa, Gábor hajhelye, Jocón a vágás nyoma. Ezt nem lehet elfelejteni. Ezt nem lehet megbocsátani. Lajos egész további életében iszonyodott a rendőrök látványától, és tömegiszonya volt. Feri rövidre nyírt hajat hordott, mintha a sok gondtól kopaszodna, ugyanúgy hányingere volt a rendőrök látványától. Jocó soha nem tudta feldolgozni a vágás nyomát a hátán, alkoholistává vált, és halálba itta magát még harminc éves kora előtt.
Másik osztálytársam egy kisebb ellenzéki mozgalomba kapcsolódott be, és amikor rájött, hogy a nyomára jutottak, két nagy szeggel belenyúlt a konnektorba. Nem tudta volna elviselni a várható kínzásokat, és elárulta volna társait. A fél iskola ott volt a temetésén, pedig addigra szétszórt minket az élet sodra a szélrózsa minden irányába. Hang nélkül. Ugyan mitől tudta egyszerre olyan sok ember, hogy ő mivel, kivel került kapcsolatba, és ért rémes véget élete? Akkor talán még volt bennünk tartás?
Ezeket nem lehet megbocsátani. Mindezeket lehet átélni, de megbocsátani soha. Hány és hány ifjú magyar ember lelke viselt hasonló nyomokat? Csupa heg ez a korosztály! Rút sebhelyek testen és lelken. A hegek felett pedig évről évre fakulnak a kokárdák, vagy éppen minden évben csak újat tűznek ki, mert még mindig egyre keresik március tiszta tüzét, ha máshol nem, hát a saját lelkükben. Egyre halványabbak, egyre kevesebben tűzik ki március idusán a 160 évvel ezelőtti hősként bennünk élő ifjakról emlékezve.
Feri barátom, akit a rák legyűrt, azóta csendes helyen tölti napjait, békében. Nagy fehér kőlap ereszkedett fölé egy vázával. Ebbe a vázába Mariannal az élen halottak napján egy-egy szál fehér szegfűt vittünk, elejében az osztály. Azután múltak az évek, egyre kevesebb volt a szegfű és egyre több a látogatni való hely, ahová szintén fehér szegfűt viszünk. Legutóbb már csak én tettem a fehér márvány vázába fehér szegfűt. Ugyan mi történt? Ennyire nem fogyhattunk el! Hát akkor? Megfakultunk?
2006 ősze óta nem szeretem ismét a sárga dzsekit, kerülöm a Petőfi szobor környékét, és fiamat kérem meg egy villásdugó cseréjére. Sűrűsödve tolult körém a múlt. Fölém magasodott összes nyomasztó mivoltával együtt. Hányingerem van a rendőrök látványától.
Nem legyűrtek a múlt Luciferi képei, csak éppen nem tudom megkerülni, és most harmincöt év múltával ezt kiírtam magamból.
Mindenkitől elnézést kérek, ha valami katartikus leírásra számított!
Köszönöm a megtisztelő figyelmet, s hogy lélek szerint szólhattam!
Budapest, 2008. március 13.
Lengyel Károly | |
AJÁNLOM AZ OLDALT
